A budai keresztény értelmiség nagy része úgy áll a politikához, mint egy dölyfös kiskamasz

Furcsa kereszténységértelmezések vannak mostanában forgalomban a keresztény értelmiség – főleg a fővárosi, azon belül is a budai keresztény értelmiség – köreiben. Eme kereszténységértelmezések többnyire aktuálpolitikai ihletettségűek, nevezetesen a kormányról alkotott véleményekből következnek, azok előzik meg, ez esetben többnyire kontra módon. E kereszténység­értelmezések szerint a kereszténység lényege vagy az ellenség szeretete, vagy épp az, hogy mindenkivel leülünk beszélgetni. Emellett még szokás kritizálni a kormánypárti keresztényeket azzal, hogy túl magabiztosak abban, mi is a kereszténység; a kormánnyal szimpatizáló, esetlegesen a kormánypártok holdudvarához tartozó keresztény értelmiségieket rendszerint leereszkedően figyelmeztetik: a kereszténység nem azonos a fideszességgel, a „NEResztény” nem keresztény.

Hogy a fideszesség, a kormánypártiság összeegyeztethető-e a kereszténységgel, arról már vannak vitáink. A kormánykritikus keresztény értelmiségiek szerint a kormány álkeresztény, szerintünk ez tévedés.

Azonban a fenti kereszténységértelmezéseket valló és figyelmeztetéseket megfogalmazó budai keresztény értelmiségiek nem veszik észre, hogy saját maguk is azt teszik, amivel másokat vádolnak: magabiztosan értelmezik a kereszténységet. Emellett pedig miközben szerintük a kormánypártiak utálják ellenfeleiket, azaz nem valósítják meg a keresztény ellenségszeretet parancsát, aközben ők maguk – mármint a budai keresztény értelmiségiek – ugyanezt teszik azokkal, akiket NEReszténynek titulálnak.

Nekem oké a csipkelődés, könnyedén túlteszem magam rajta, de látok itt némi következetlenséget.

Egyébként azt magabiztosan ki tudom jelenteni, hogy a kereszténységnek nem az ellenségszeretet a lényege, és nem is az, hogy „mindenkivel üljünk le beszélgetni”. A kereszténység lényege az apostoli hitvallásban van, a kereszténység fő célja pedig a lelkek megmentése. 

El kell fogadni mindenkit, mindenével együtt, és semmi további elvárás nem lehet vele szemben. Kivéve persze, ha kormánypárti, ne adj Isten kormánypárti politikus, akkor hirtelen lesznek követelmények. Mindenki esendő, ez tény és való, nem fogjuk megvalósítani a keresztény eszményt, csak akkor ne várjuk el eme eszmény megvalósítását a politikusoktól sem – ettől azonban még miért ne lehetne egy politikus keresztény elköteleződésű?

A budai keresztény értelmiség nagy része úgy áll a politikához, mint valami ingerült kamasz gyerek. A politikai érzéke mínuszban van. A lelke mélyén eleve ódzkodik attól, hogy a keresztények induljanak a hatalmi versenyben, hatalomra kerülve pedig használják a hatalmat, átültessenek a gyakorlatba – ha töredékesen is – bizonyos keresztény elképzeléseket. A hatalom mint olyan eleve gyanús számukra, amit értek, csak hát a világ úgy működik, hogy van benne hatalom. Önfeladás nem élni a politika adta lehetőségekkel. A keresztény idealizmus éretlenség; a keresztény realizmus lenne a felnőtt válasz. 

(Nyitókép: Molnár Áron Facebook-oldala)